Ritkán látni úgy Budapestet, ahogy most pandémia idején. Szinte senki sincs a látnivalók körül, csupán néhány ember lézeng a környéken. Reméljük minél hamarabb újra tele lesz turistákkal a város mert ez azt jelentené, hogy rendeződött a helyzet.

Azt hiszem, aki először utazik Ázsia bármelyik országába, egészen erős impulzusokat kap. A kultúra, a nyelv, az ételek és az élet ritmusa is teljesen más, a világnak ezen a részén. Különösen, ha a repülőről Kínában szállunk le, ahol egy kisvárosban is minimum 8 millióan laknak.

Még márciusban voltunk Izlandon egy kisebb baráti társasággal. Az biztos, hogy nem vénnek való vidék, főleg ebben a hónapban, hogy az időjárás inkább a kemény telet idézi, mint az enyhe tavaszt. Persze csupa energiával és optimizmussal, és rengeteg meleg ruhával készültünk rá az előttünk álló 5 napos útra, amiben gyakorlatilag a Bear Gryllst megszégyenítő túlélő túrán keresztül az önfeledt lubickolásig volt minden.

Azt hiszem ideje korán döntöttünk, hogy megvan az új kedvenc utazóautónk. Jelenlegi életformánkhoz egy nagy, tágas autó passzol, aminek azért vannak tereptulajdonságai is. Az igény picit túlmutat a Lada Niván, vagy egy kombi Avensisen és nem árt ha a legújabb technológiákkal is fel van szerelve.

Elmentünk a világ végére és összeházasodtunk. Bár nagyon nagyon hideg volt, a szívünkben melegséggel fogtuk meg egymás kezét és mondtuk ki a boldogító igent. Ugye milyen szép? Az volt. Viszont fontos megemlíteni, hogy egy fotózás szereplőiként vettünk részt ebben a csodálatos ál esküvőben. 

Kint mínusz 4 fok van, szakad a hó, csúsznak az utak és még a szél is tépdesi a fák kopasz ágait. Ilyenkor a számomra elképzelhető legkellemesebb opció bekuckózni otthon a kandalló mellé, egy bögre forró teával (csokival/borral, a lényeg, hogy gőzölögjön), ölemben egy könyvvel és Mogyoró kutyámmal. Persze egy egész télen át fenntarthatatlan ez az idilli állapot, és egyszer csak rájön az emberre a mehetnék. Így hát ha kicsit elcsendesedik a szél és előbukkan a nap a felhőrétegek mögül, a hótakaróról visszaverődő szikrázó napsütés engem is kicsalogat a szabadba. 

Volt idő amikor úgy függtem a Youtubeon, mint a hitelkeretem a barátnőmtől. Sok csatornát néztem napi szinten, de az egyik kedvencemre még mindig vissza-vissza lesek néha. A Slowmo guys pár éve még olyat csinált, amit akkor még nagyon kevesen. Mindent belassított, de nagyon. Az általuk használt több milliós Phantom kameráról csak álmodozni lehetett, aztán pár évvel később már azon kapja magát az ember, hogy az ajtón kopogtat be a 960 képkocka.

Az a nagyon érdekes, hogy miközben régen még mindenki (mi is) nagyon húztuk a szánkat a telefonos fotózásra, manapság egyre kevésbé van már így. Sőt. Tényleg ott tartunk, hogy a kompakt kamerák iparága haldoklik, hiszen az egyszeri turistának már nincs szüksége külön fényképezőre. Az okostelefon az emberek 90%-nak ott lapul a zsebében és értékelhető képet tud vele készíteni a legtöbb helyzetben.

Másodjára sikerült Marcit Bulgáriába csábítanom, egy olyan országba, amellyel szemben, mint sokaknak, neki is megvoltak a maga előítéletei. De aki csak a Napospartról, földrajzi elhelyezkedéséből (“nagyon Balkán”), vagy a húsz évvel ezelőtti emlékeiből ítéli meg az országot, annak talán tudok egy kis kellemes csalódást okozni.

Ha azt mondom, hogy ilyen gyönyörű várban nem jártam még, se itthon, se külföldön, nem mondok vele sokat. Ha még azt is hozzáteszem, hogy a kertkaput átlépve olyan érzésem volt, mintha egy tündérmesébe léptem volna, ahol a csipkés tornyok, színes mozaikok és üvegfestmények, kertben pompázó díszkutak és virágok mellől már tényleg csak az aranyalmafa hiányzott, talán már sejtheti az ember, hogy itt tényleg valami varázslatos dologról van szó.