Az első rész után folytatódik az utazás a mesés Bulgáriába. Lemerészkedtünk a mitikus legendák övezte Ördög-torkába, ahol a rejtélyes jelenségek a mai napig találgatásokra adnak okot. Túránk végén pedig ellátogattunk a szocializmus egy rég elfeledett monumentális jelképéhez az UFO-hoz hasonlító Buzludzhához.
Rodope
Három napot töltöttem keresztül-kasul buszozva/barangolva ezen a csodás vidéken, de őszintén, kevés volt. Körülbelül egy hét kellene, hogy a hegyvidék, ha nem is minden zugát, de főbb pontjait bejárja az ember.
Első nap a Rozhen Csillagvizsgálóba látogattunk el - a hatalmas teleszkóp önmagában nem volt olyan érdekes, a fentről nyíló kilátás viszont annál inkább. Bár általában nincs tériszonyom, a keskeny, rácsos pallón körbejárva azért éreztem egy enyhe adrenalin löketet a szervezetemben.
Miután leszédelegtünk a magaslatról, egy rövid kis pár km-es túra út meghódítása következett, mely egy természetvédelmi területen át, hol kitaposott, hol kevéssé járt utakon - majd végül a levegőn át is ;) - vezetett. A hirtelen ránk zúduló jégeső csak kicsit lohasztotta a lelkesedésünk - pár percig mindenki a közelben álló menedék házikó falához lapulva szorongott - majd amilyen gyorsan jött, úgy el is múlt a kopogás a fejünk felett. Keskeny ösvényeken át haladtunk változatos tájakon, hol égig érő fenyvesek, hol sziklás kilátók mellett haladtunk el, és végül elértünk egy kiszögelléshez, ahonnan két út vezetett lefelé: vagy kézzel lábbal kapaszkodva lekászálódott az ember, vagy - a kényelmesebbek (vagy bátrabbak?) - zip line-on is leszánkázhattak a fák csúcsa felett a következő kilátó pontra. Én a második opciót választottam, és nagy meglepetésemre apukám is - nem tudom megmondani, melyikünk izgult jobban, én mindenesetre tele szájjal mosolyogva konstatáltam az összes biztonsági instrukciót. A csúszás szédületes volt, a kilátás még inkább. Csak kicsit remegett a lábam a végén, amikor leoldoztam magamról a hámot, ami tartott.
A második nap az egyik legmagasabb csúcstól a legmélyebb pontig haladtunk - dzsippel robogtunk a hegytető felé - már önmagában ez is egy élmény volt, konstans rázkódás, huppanások, a többiek nevetése és sikolya - tiszta vidámpark érzés volt, azt leszámítva, hogy onnan általában nem tetőtől-talpig porral borítva kászálódik ki az ember. Felérve egy a mélység fölé nyúló hídon/pilléren mászkálhatott az ember. Az alattunk kacskaringózó cérnavékonyságú vonal az a főút volt, amelyen később hazagurultunk - bár a kocsikat én onnan a magasból nem tudtam kivenni.
Ezután egy cseppkőbarlangot vettünk célba - jól jött a két plusz pulcsi, amit vittem - ahol a legnagyobb elképedést és csodálatot belőlem a terem közepén álló gazdagon díszített karácsonyfa váltotta ki (a dolgozók itt ünnepelnek szilveszterkor. Igen, szilveszterkor. Ne kérdezd.) Egy oltár is helyet foglalt nem messze a fenyőfától, ami mint kiderült, már 4 éve ugyanúgy áll ott lent (a környezeti feltételek miatt 5 évig vígan eléldegél így). A márvány oltár - még mielőtt valaki mást gondolna - esküvői ceremóniák miatt került oda - úgy látszik népszerű arrafelé a föld alatti házasságkötés.
A következő barlang, mely a bizalomgerjesztő Ördög-torka nevet kapta, nekem sokkal jobban tetszett. Valószínűleg a köré felépített mítoszok miatt is - itt játszódott ugyanis Orpheusz története, itt ment le az alvilágba elhunyt szerelme lelkéért. Nem csak egy a sziklába vésett Orpheusz ábrázolás őrzi a történetet, hanem egy kicsinyke forrás is - a legenda szerint, Orpheusz azon a helyen tört ki könnyekben, mikor másodszorra is elvesztette kedvesét, ahol a forrás fakad. A hiedelem szerint, ha a vizével megmossuk az arcunk (és ejtünk pár Levát a sziklára) teljesülhet szívünk vágya. Én mindenesetre kipróbáltam.
A barlang fent van a világ misztikus helyeinek listáján, sajnos szomorú történések miatt: két fiatal búvár-kutató kapta feladatul a járatok feltárását, akik aztán nyomtalanul eltűntek a vízben, csak úgy, mint a szánt szándékkal a folyóba hajított, jelölt fahasábok is - egyik ismert járaton sem kerültek ki a hegy gyomrából. Vörös festékkel is kísérleteztek a kutatók - szerették volna kideríteni, mennyi idő múlva jut ki a felszínre a színezett víz - az ismert járatok alapján tett számítások szerint ennek körülbelül 15 percnek kellett volna lennie - ehelyett másfél órába került.
A történetek után megcsodáltuk a föld alatti 42 m-es vízesés zubogását - nem véletlenül kapta az üreg a Mennydörgés csarnoka nevet -, majd megnéztük az ördög árnyékát (egy szikla által vetett sziluettet a kőfalon). Innen a felszínre jutáshoz bizony meg kell küzdenie az embernek - egy körülbelül 75 fokos szögben dőlő, keskeny, csúszós, kőbe vájt lépcsőn felfelé vitt az út. Fent kisebb vízesések immár sokkal szelídebb csobogása várt minket.
Hazafelé menet megálltunk egy kis faluban, Shiroka Laka-ban. Ez egy cseppnyi, autentikusságát mind a mai napig őrző, 600 lelket számláló település. A legrégebbi lakott ház, körülbelül 500 éves, és egy római kori híd is megtalálható itt - a bájos házikók kéményéből feltörő füst, a kedvesen mosolygó és saját termelésű mézet, vagy portékáikat kínáló helyeik egyszerűen elragadóvá teszik ezt a fenyvesek között megbúvó gyöngyszemet.
Az utolsó napon a vízesések völgyébe látogattunk el - itt mindenki szabadon járhatott-kelhetett kedve szerint. Ha valaki fel akart mászni a csúcsra, a hat kilométeres út megtételére 4 órája volt. Persze, hogy mi fel akartunk. Végig egy jéghideg és tiszta vizű hegyi patak folyása mellett haladtunk, fából készült hidakon és lépcsőkön át. Nekem a mászás élménye többet adott, mint végül felérni és látni a lefelé csobogó vizet, de persze ezt embere válogatja. Innen a csúcsról nem nyílt olyan szép kilátás, mint a Rilából, vagy a Shipkáról akár, de az út végig olyan volt, mintha egy tündérmesében járna az ember.
Őszintén remélem, hogy jövőre lesz lehetőségem visszamenni és még felfedezni abból a sokból legalább párat, amit tartogat ez a hegység.
Shipka
Miután megmásztunk pár száz omladozó lépcsőfokot az erdőn át, a bolgár történelem egyik ikonikus épülethez érkeztünk, ehhez a kőből emelt bástya-kilátóhoz, melynek egy impozáns bronz oroszlán őrzi a bejáratát. A torony annak a győzedelmes csatának állít emléket, melyben bolgár és orosz katonák felszabadították az országot a mintegy 500 évig tartó török uralom alól. Az emlékmű belsejében 7 szinten megbújó kis múzeumot, a harcból megmaradt relikviákat, fegyvereket, írásokat és festményeket találunk kiállítva. A legfelső szint csodaszép kilátást nyújt az oromra, a zöldellő fákkal és fehér, tarajos sziklákkal megszórt táj nekem egy kicsit Gyűrűk Ura hangulatot idézett. Marcival bevándoroltunk a környéket, és mint mindenhol, itt is kinéztük és megmásztuk a legmagasabb és a földtől legtávolabbra nyúló sziklaszirtet. Egymás karjában pihenni a lábaink alatt elnyúló völgyet csodálva pár percig teljes békében és csöndben - az egyik legkedvesebb emlékem az utazásunkból.
Buzludzha
Ez az egyik legszürrealisztikusabb hely, ahol valaha jártam. Ezt a mára már elhagyatott emlékművet eredetileg a Bolgár Kommunista Párt építtette és használta pártházként, mindössze 8 évig. A rezsim bukása után az épületet kifosztották, azóta üresen áll - nincs pénz sem lebontani, sem felújítani, hiába vannak ötletek például a múzeummá való átalakításra is. Amikor először megpillantottam, a távolból egy, a hegytetőn ideiglenesen megpihenő repülő csészealjnak nézett ki. Közelről is. Megértem, hogy ez a szokatlan látvány vonzza az érdeklődőket, mégis meglepődtem, amikor felérve láttam, hogy már egy busznyi német turista birtokba vette és bejárta a helyszínt. Amikor láttam, hogy helyiek érkeztek jegyesfotózásra, szépen kiöltözve, profi fotóssal és derítőt állítgató asszisztenssel, na, akkor még jobban.
Marcival óvatosan kerülgetve a mindenhol takaros kupacokban álló lószart (erre még visszatérünk) körbejártuk a monstrumot, alternatív bejárat után kutatva - a kaput biztonsági okok miatt a kormány az év elején lezárta. Mivel sajnos viszonylag későn érkeztünk, a belső terek felfedezése ezúttal elmaradt, viszont a naplemente a hegycsúcsról kárpótolt az elmulasztott kalandért. Miután megszemléltük a falakat borító cirill írásokat és a mindent beborító graffitit, melyek közül néhány komoran intő (Ne feledd a múltad!), néhány egyenesen vicces (élvezd a kommunizmust - Cocla-Cola stílusban pingálva) a szűnni nem akaró szélvihartól menekülve elindultunk az autó felé.
Pár méter gurultunk csupán, amikor megjelentek a lovak. Gyönyörűek, vadak, egy egész ménes, némelyik ott poroszkált előttünk a göröngyös úton, míg a többiek a zöldellő lejtőkön legelésztek. Kimerészkedtem az autóból, csak hogy szépen csendben közéjük lopózzak - a legtöbben ügyet sem vetettek rám, viszont egy csikónak felkeltettem az érdeklődését, elindult felém. Szépen óvatosan kinyújtottam felé a kezem, de éppen hogy csak hagyta magát megérinteni, aztán tovább is indult. Ez a pár pillanat elég volt, hogy még emlékezetesebbé tegye ezt az amúgy sem hétköznapi helyet.
A fenti példák csak töredékét képezik annak a sok szépnek, amit ez az ország még rejt. Ha felkeltettem az érdeklődésed, menj és fedezd fel magad! ;)
Megannyi csoda vár még rád ITT
Az első részt itt tudod elolvasni:
